A lelkem vágyik rá,
de az eszem tiltja.
Almomban latom öt,
De az életben ritka.
Tudom, hogy létezik,
hiszen ö velem volt,
Hideg őszi esten
Keze a kezem volt.
Nem ismert engem,
Talán nem is akart.
Legalábbis nem igy.
Igy csak felkavart.
Megnyíltam neki,
Mint hóvirág tavaszon,
onnantól kezdve,
Szeretett de nagyon.

Szerelem volt az,
szeretet nélküli.
Megsérült s meghalt,
Szét tudtuk tiporni.
Mégis, hogyha lenne
egy esélyem arra,
hogy a rohanó időt
Visszaforgathassam…

Nagyszerű érzés, amikor a vírus, ami két éve tönkretette az életed, egyszerűen megfertőz es kéthetes karanténra ítél. Amúgy nem is lenne ezzel semmi gond, eltekintve attól, hogy az ember edzeni sem tud, de elég durva tüneteim vannak. Nem is az, hogy durva, hiszen voltam mar többször is influenzás es volt mar a helyzet sokkal rosszabb is. No de mindent összegezve lázas vagyok, faj a torkom, begyulladt a fülem es iszonyatosan be van dugulva az orrom. A túl sok orrcsepp nem megoldás, mert megfájdul tőle a fejem, pedig gyerekeknek valót használok (eskü, csak az jött be, es az sem izgat, mikor furcsán néznek ram a patikában miatta. Egyszer egy kedves férfi meg is jegyezte, hogy: Ez valójában Önnek lesz igaz? Ah, ne aggódjon, rengetegen használjak felnőtt létükre is).

Ha Mannheimban az én kis szépséges lakásomban lennek most karanténban, akkor igencsak megölne meg jobban az unalom, hiszen Nala kiskutyám mar december óta itt sziesztazik Timnél vidéken. Az elején iszonyat nehéz volt a hétköznapokon nélküle, de Nalanak igy a jobb, hiszen szinte sosincs egyedül. Timnek Home Office van es valószínűleg egy darabig meg lesz is, hiszen megint egyre feljebb ment a fertőzöttek száma az utóbbi időben, egyértelmű volt, hogy mi is elkapjuk. Tim mar egyebkent egész jól van, én meg tőle kaptam el, tehát nálam most éri el a csúcsfokot. Csak hat mostanság mindenkit jobban érdekel a háború alakulása es a lehetséges kihatásai, például, hogy milyen irreálisan drága az üzemanyag es mennyire drágultak az élelmiszerarak es társaik. A Covid csak a kezdet volt, egy jó kis gazdasági válság fogja meg megkeseríteni az életünket. Pedig egy kicsit azért vágytam arra, hogy szüljek egy darab gyereket, de mindezek a történések megerősítenek abban, hogy nem kell nekem az. Mindig is sokat filoztam rajta, hogy akarom-e vagy nem, végső koron ki a francnak van kedve terhesnek lenni, nagy hassal benazni, hízni, a hormonoktól pszichopatává válni, aztán persze a szülésbe majd belehalni, hogy utána ne legyen soha többe egy szabad perced se magadra meg meg a szexi tested is tönkretedd. Aztán a gyerek tinédzserként úgyis a fejedhez vágja, hogy utal meg hogy elszökik. Hat kurva jól hangzik.

De nem is akarnám büntetni a gyerekem, hogy egy ilyen szar világba küldöm. Én magam is annyiszor belegondoltam, hogy például anya mindig rajtam töltötte ki a keserűséget, mert hat ki máson? A párján nem tudta, mert egy alkoholista állat volt, aki felholtra verte, ha ki merte nyitni a szájat, a kisebbik gyereken meg főleg hogy nem, hiszen öt védeni kellett minden percben (főképp az alkoholista állattól) Tehát én maradtam eme nemes de nem halas feladatra, rajtam csattant nagyon sok minden az anyámtól es ezért állandóan bűnösnek ereztem magam, amiért ott vagyok, amiért élek, amiért lélegzem, amiért erre az átkozott világra kerültem. De végső soron, nem én kertem öt, hogy adjon nekem eletet. Én nem kertem semmit.
Na, de elég a családi traumákból, mindenkinek van, nekem meg aztán akad többfele is, több személyből kiindulva, de mar évek óta azon vagyok, hogy megértsem es feldolgozzam oket es mar olyan hetven százalékban sikerült is. Ez ugyebár egy lassú folyamat, de mindenkinek szembe kellene néznie ezekkel, ha igazan nyugodt eletet akar élni.

Mostanában elég nehéz megtalálni a lelki békémet, megint gyötör az álmatlanság éjjelente és ezek az elalvást elősegítő bogyók sem hoznak igazán eredményt. Néha jó, mert teljesen kiüt, de össze sem hasonlítható egy pihentető alvással. Amit csak akkor sikerül elérnem, amikor nem egyedül alszom. Arányában egész jó, mert sokszor vagyok éjjelente nem egyedül, de amikor igen... Hát az borzasztó. De már lehet a fejemben vettem, hogy úgy úgysem tudok aludni és ebben rejlik a probléma. Lényeg a lényeg, felcseszem az agyam párszor ezeken a szürke hétköznapokon. Ez esküszöm gyilkos. Soha életemben nem tapasztaltam még ezt meg, mert velem folyton történt valami. Még ha nem is mindig jó, de mindig mozgásban voltam és folyamatos változásban. A változás az, amitől a legtöbb ember tart, engem pedig az éltet. Még csak pár nap, és kezdek az új helyen, persze kicsit más lesz, aminek örülök is mert szükségem van rá egyszerűen, ugyanakkor nem vagyok olyan biztos benne, hogy JOBB lesz ott. Tartok attól, hogy nem. De már csak két éven van ebből a rohadt egyetemből, úgyhogy átvészelem valahogy. Az utóbbi hetekben elkezdtem újra angolt tanulni,ért annyira a németre fókuszáltam, mióta itt élek, hogy olyan érzésem volt, mintha angolul totál elfelejtettem volna. Igazából csak podcastokat hallgatok és próbálom Netflixen a sorikat német helyett angolul nézni, de tegnap már angolul beszéltem a vendégekkel, mindenféle probléma nélkül, szóval még ez a kevés is hatásos. Most pedig elkezdem az olaszt felfrissíteni. Hihetetlen az emberi agy, ahogyan titkosan megőrzi azt a rengeteg idegen nyelvű szót, és az ember egyszerűen csak tudja. Ma voltam Schwetzingenben anyáéknál (igazából heti 2-3x megfordulok ott) mert Mama túrós batyut sütött, úristen ma dupla annyi kalóriát ettem, mint általában, pedig az 'általában' sem kevés. Sőt, meg utána fagyizni is voltunk az olaszoknál, mert 18 fok volt ma. Elbúcsúztam mamitól, mert ma este utazik vissza Magyarországra. Én meg majd valamikor május végén megyek vonattal, mert meg akarom várni a jó időt. De amúgy már nagyon mennék! Hiányzik minden és mindenki. Végre elértük azt itt, hogy minden nap süt a nap és egy kicsit jobb a kedvem is emiatt. Ezt akartam mindennel jobban, mert itt egész télen összesen háromszor ha láttuk a napot, tiszta Anglia volt. Ma nem edzettem, mert tegnap éjjel az alvás semennyire sem jött össze és ilyenkor úgy sincs erőm nagy súlyokat mozgatni, úgy meg meg sem éri edzőcuccba öltözni. Szerintem adok magamnak egy jó pár nap pihenő időt, úgy érzem, a szervezetemnek most szüksége van rá. Inkább meditálnom kellene meg folytatni a légzés gyakorlatokat. Ja és tanulni marketingre. A közgazdasági ZH-mra 1,3-at kaptam! (Ami szuper jó, mert itt az egyes az ötös hahi)

Jud
majdnem 10 év-vel ezelőtt  

Követés

12

 

Akár hiszem, akár nem, de eljött ez a pillanat is, amitől az utóbbi hónapokban már valósággal rettegtem. Az egyetem felénél járok, ami azt jelenti, itt az idő edzőtermet váltani. Mivel a főnökök nagyon szeretnek engem, joggal, hiszen én tényleg nagyon oda teszem magam a munkában és állandóan dicsérnek, így aztán eleget tettek kérésemnek, miszerint hogyha eljön a terem váltás pillanata, a belvárosi termék egyikébe szeretnék kerülni. Úgy is lesz. Ráadásul két volt kollégám is ott van és nagyon örülnek nekem, meg én is szuper jól kijöttem velük mindig is, de azért kicsit összetört a szívem, hogy ott kell hagyjam a mostani termet. Ami egyébként a központ, és ott van az Office is, na és nem utolsó sorban a barátom. Minden nap együtt ebédelunk ott az irodájában és naponta sokszor odajön hozzám munkaidőben, ami egyszerűen feldobja a napjaimat És ezeknek mind vége szakad, helyettem felvettek egy új diáklányt, aki egész szimpatikus egyébként, azt meg kell hagyni. Kikérték a véleményem, és mivel az első benyomásom róla pozitív volt, ezért helyeseltem, hogy vegyük fel. Mondjuk akkor még. Nem tudtam, hogy nekem mennem kell majd. Egy hónapom lesz rá, hogy mindent megtanítsak neki. Vagy legalábbis sok mindent. Én már ismerem a hatalmas épület minden zugát, tudom, hová való a legtöbb kulcs a 135-ből, én kezelem a pénzt, az automatakat, a lágert, mindenhez van kulcsom, tudom hol vannak a biztosítékok, milyen cég mit hoz vagy visz vagy szerel vagy ellenőriz, rengeteg felelősséget vállaltam és igazából imádom ezt. Fontosnak érzi magát az ember. Még pár hétig stúdió vezető is voltam diák letemre, mert senki más nem akadt a posztra. Na de most egy szép időszak lezárása következik. Valahogy úgy érzem, a másik teremben jobb lesz nekem, kevesebb őrült, alkoholista, perverz és Pszichopata jár oda. Inkább fiatalabbak és normális abban emberek, akik csak az edzés miatt jönnek. Ahogy valójában lennie kellene. De mikor megosztották velem ezt a sokkoló hírt, nagyon szomorú lettem és ideges. A haragomat mrg persze mindig a barátomon töltöm ki. Szegény. De azért imádom. Főleg, hogy tűri. Ő a legjobb a világon, esküszöm. Még csak nyolc hónapja vagyunk együtt és emiatt lehetséges, hogy még elég sűrű a rózsaszín köd, de akkor is bomba jó érzés. Tegnap lecsapolták a vérem, úgyhogy hamarosan kiderül, hogy miért fázok akkor is, amikor másoknak melege van és mitől van havonta egyszer napokig tartó migrénem. Természetesen sejtettem én mindig, hogy a hormonjaimmal van gond, de állandóan halogattam, hiszen kinek van kedve vizsgálatokra járni? Mióta (sokkal) többet eszek, azóta az emésztési gondjaim már nem olyan vészesek, és mióta kevesebbet stresszelek(haha vagyis próbálok) és igyekszem odafigyelni a legzesemre, azóta jobban is alszok. De lehet, hogy az új súlytakaró is segített ebben. Egy időszakban viszonylag sokat írtam titokban az exemmel és az nagyon megviselt. Gondolom a bűntudatom gyötört és persze ő is továbbra is, igy aztán altatóra volt szükségem, hogy legalább néha néha ki tudjam aludni magam. Alvás nélkül és sok edzéssel nem igazán voltam működőképes, úgyhogy ez elkerülhetetlen volt. Aztán végleg megszakítottam vele mindenféle platformon a kapcsolatot, és azóta rendben a lelkem és az alvásom. A legtöbb problémánk, aminek van, lelki eredetű és a gyökerét kell keresni és 10000%-osan megszüntetni, másképp nem fog hosszútávon megszűnni a szenvedés.

Soha eletemben nem volt meg ilyen nyugodt parkapcsolatom. Olyan ami ennyire meghitt, problemamentes es meg terheket is levesz a vallamrol, ahelyett, hogy extra stresszfaktor lenne.
Ha tudtam volna, hogy letezik ilyen, nem elegedtem meg volna a folytonos veszekedessel, mondvan, hogy az normalis. Mert nem az. Es az nem is igazi.