A teljes döntésképtelenség jelenleg éppen felemésztENE, ha különösebben felizgatnám magam rajta. De nem teszem, csak simán várok egy jelet, jobban mondva még egy jelet minimum, hogy merre tartsak. Úgy érzem, elég erős vagyok ahhoz, hogy itt is és Magyarországon is tudjak karrieret felépíteni. Persze, itt talán könnyebb és tudom tartani a megszokott kis életszínvonalamat és egyre jobb is lenne, de mint tudjuk, a pénz nem minden és nem szeretnék ebbe a hibába beleesni. Azért fenntartom, hogy a fizetés, amit a Debreceni cég ajánlott nekem (havi 200.000 Ft nettó) nem elég ahhoz, hogy albérletet fizessek, a saját kajámat, ami egy vagyon, a Naláét, plusz még jusson erre arra is meg maradjon is. Épp ezért, írtam nekik, nem-e lehetne felemelni kicsit a pénzt, maximum azt mondják, hogy nem.
Amúgy is fognak leesni az albérlet árak, mivel most mindenki mondja fel, hiszen sokmindenkinek nincs munkája. Na, erre leszek még amúgy rohadtul kíváncsi, hogy hogyan alakul ez a szituáció a Koronavírussal kapcsolatban, mivel ott nem igazán volt semmiféle szigorítás. Nehogy ennek később legyen meg a böjtje.
Itt meg már olyan jól haladunk vele, hogy április 15.-e után lassan lazítanak a dolgokon. Bár, nekem a térdem miatt úgyis mindegy. Azért napi egy órára kiülök a padra ls napozok, mert nem viccelek, harminc fok van a napon. De tovább nem bírom, mert szétsülök és kiszáradok.
Csak eszek vagy tízszer egy nap, meg fekszem, sajnos kifüggtem a Haus des Geldes-t, úgyhogy már nincs is mit néznem. Valami csoda folytán amúgy még mindig 48,5 kg vagyok pedig meg sem mozdulok már 8 napja. Még kell majd mennem 21.-én ultrahangkontrollra , és ha minden jól néz ki, akkor onnantól számítva olyan 3 hét múlva elkezdhetem a térdemmel a gyógytornát. Aztán nagyon szép lassan vissza az edzésbe, bár még elképzelhetetlennek tartom és ez hatalmas törés nekem, hiszen az edzés volt az életem.
Mégis, tök pozitív vagyok, sokkal jobban viselem ezt az egészet, mint magamtól azt vártam volna. Mindig meglepem saját magamat.

ilyen pasi NINCS sajnos, ezért leszek én a magam támasza 

A MINDENEEEEEEEM, JAJDEIMÁDOM A KISBARIKÁMAT <3 
amúgy Boldog Húsvétot kívánok mindenkinek!

Igazából kezdem megszokni, hogy nem tudok sehova se menni, a térdem pedig nem fáj, csak ha megpróbálom hajlítani. Az még nem megy, ja és természetesen nem támaszkodom rajta és nem erőltetem. De mostmár jól elbicegek ide-oda, ha muszáj. 
Igazság szerint nem túl valószínű, hogy egy hét múlva el tudom kezdeni a munkát, bár még mindig nem szóltam nekik, abban reménykedve, hogy addigra járni csak tudok már majd.
Szombaton elküldtem amúgy az önéletrajzom egy IT cégnek, egy Magyarországi állásra, stabil német nyelvtudással, nem is gondoltam bele igazán, de úgy voltam vele, hogy miért ne, MA MEG FELHÍVTAK, amúgy meglepően kedves és aranyos volt a csaj, kicsit kellett németül fecsegni de elég hülye kérdeseket tett fel, azt se tudjam mit mondjak válaszként, de elég meggyőző volt neki az, hogy még nála is jobban beszéltem a németet. Aztán holnap lesz egy virtuális majdnem egyórás állsáinterjú (mi a szarért ilyen hosszú? ) és aztán majd meglátom. Arra gondoltam, ha elég jó kezdőfizut ajánlanak, akkor miért is ne, csomó pozitív oldala van Magyarországnak is.
De most így jobban belegondolva... 2017 legvégén jöttem el onnan és számomra undorító volt minden, ami ott folyt. Az emberek irigysége szinte látható, amit meg tesznek is, hát az még rosszabb, de ebből kiindulva nem meglepő. Azóta persze sokmindenen mentem keresztül és eljutottam egy olyan szintre, hogy végre szeretem önmagam és nem alacsonyodok le bizonyos szintekre és az pedig, hogy más emberek mit gondolnak, rohadtul nem az én dolgom és rohadtul leszarom, hiszen én igazából senkire nem gondolok, a kis családomon és barátaimon, a kutyámon és magamon kívül. 
Rájöttem azóta, mennyire fontos, hogy pozitívak legyünk, sokat segítsünk és adjunk, mert valamilyen formában úgyis visszakapjuk. Éppen ezért elsőre mindig mindenkivel kedves és jóhiszemű vagyok, de mégsem annyira naivan mint azelőtt. Hiszen azelőtt is kedves voltam én, de gyenge és butus, rossz helyen voltam, nem kaptam szeretet senkitől (magamtól sem és amúgy ez volt a probléma) és ezért kerestem minden áron valakit, aki szeret és szerethetek, mert ez biztonságérzetet nyújtott. 
De ezen most már csak nevetni tudok, mert már saját magam vagyok a biztonságom és felfogtam, sőt, bebizonyítottam nem egyszer magamnak, hogy képes vagyok tök egyedül megmenteni a seggemet, ha arról van szó. Akár életveszélyes helyzetben is, legyek bárhol a világon. 
Úgyis mondhatni, megvalósítottam önmagam, mert sosem gondoltam volna, hogy ilyen erős és bátor leszek, és hogy szemrebbenés nélkül kezelek félelmetes helyzeteket, és rohadtul bószke vagyok magamra, mivel őszintén szólva, mostmár aztán jöhet bármi.

Ja, és ebből azt akartam kihozni, hogy így 24 évesen elértem azt is, hogy ha nem muszáj, senki újat nem engednék már be az életembe úgy igazán. Az emberek nagyrésze mentálisan sérült , és vannak pont elegen, akiknem már megszoktam és ismerem ezeket a sérüléseit és tudom, mire számíthatok. Nyilván egyből fel is simerem már a jeleket, ha valaki olyan problémával küzd, ami számomra idővel megterhelő és stresszgeneráló lehet, így-úgy-amúgy ki lehet mindenki játszani, hogy a való énjét egy kicsit már az elején megvillantsa.
Soha ne mondd, hogy soha, talán egyszer még lesz valaki, aki elrabolja a szívemet. Sőt, biztosan. De azt akarom, hogy ő legyen az utolsó, és ha sérült is, akkor olyannyira legyen az, hogy éppen passzoljon az én töröttségemmel, és ne tönkretegyük, hanem felemeljük egymást.

De pontosan ezek miatt az emlékek miatt dilemmázok, hiszen egyszerűen ennyi maradt meg számomra a szülővárosomból: képek és események, amikor még gyenge voltam, és ezek nem éppen kellemesek. Azért végigcsinálom holnap ezt az interjút, hiszen egyéb dolgom sincs éppen, de egy kicsit most úgy érzem, jól vagyok én itt, ahol vagyok. Persze, nem ettől függ ez az egész, hanem hogy miylen lehetőségeim adódnak a közeljövőben és hol. Bízok a sorsban.

H e i d e l b e r g <3

Második nap ágyban fekve. Ez egyszerűen borzalmas. Ezek után sokkal jobban fogok vigyázni magamra és soha többet nem megyek el futni. Adja az ég, hogy legalább 14.-én munkába tudjak állni. Legalább tudnék pénzt gyűjteni jópár hónapig. Tegnap videochateltem nagynénimmel, Zsuzsival, otthon kicsit talán jobb a helyzet, mert ahhoz képest nem állt le teljesen a gazdaság és néhány dolog nyitva van,még edzőterem és szoli is! Úgy lennék most ott, legalább otthon pihenném ki ezt a szar balesetet, de eléggé korlátozottak a lehetőségek utazás terén, ámbár simán haza és vissza engednének, hiszen van itt bejelentett lakcímem és szerződésem is. Nala miatt akarnék, mert meg kell műttetnem, mielőtt szegénykém újra tüzelni fog.
De majd kiderül idővel, mi hogy lesz, esküszöm, semmit sem lehet tudni, épp ezért jelentkeztem otthon egy-két állásra, ilyen német nyelvű ügyintéző szerűségre, mert hát sosem lehet tudni.
Igazából másmiről nem is tudok írni, egyre fehérebb leszek itt a négy fal között, szörnyű...Még mindig gyötör a bűntudat Dávid miatt és még mindig reménykedik és halálosan szeret oh :( :( :( A pokol tüzes bugyraiban fogok elrohadni.

Nos, képekkel és adatokkal naplózzuk akkor a testem és izmaim visszafejlődését a mai naptól. Az még nekem is meglepetés lesz, hogy a súlyom a fekvéstől és evéstől gyarapodni vagy pedig csökkenni fog. Remélem drasztikusan egyik sem...

Szinte minden ember életében, aki sportol, történnek sportbalesetek. Mégse gondoltam arra, hogy velem is fog és nagyon-nagyon szenvedek.
Kicseszett fájdalmaim vannak, állandóan sírni tudnék, annyira és mindezek mellé egyszerűen nem tudok járni. Ennél rosszabbat el sem tudok képzelni magamnak, sosem bírtam megülni a seggemen, amit a körülöttem lévők nem tudják megérteni, de hát minden ember más.
Attól függetlenül, hogy hogyan és milyen körülmények között küldtem el Dávidot, mégis itt volt és elvitt a kórházba (ahova mégis egyedül kellett bemennem, mert emiatt a béna vírus miatt természtesen szinte senki nem mehet be. Az, hogy nem bírok járni, senkit sem érdekelt.)
Szóval nagyon hálás vagyok neki és mindig is tudtam, hogy jó ember és számíthatok rá és ha befolyásolni tudnám az érzéseimet, akkor minden egyszerűbb lenne,dehát nemtudom és ez is teszi rám a súlyt, hiszen annyira bűntudtom van. Pedig tenni nem tettem semmit, és nme is tennék, ami őt összetri, egyszerűen csak egyedül akartam lenni és ez a sérülésem miatt sem változott meg. Így érzek és kész. 
Jaj, istenem , pont 14.-én kezdenék az új munkahelyen, ahová biciklivel kéne eljárnom, ezért is vettem egyet és gondoltam begyakorolom addig a biciklizést úgy egyáltalán, mert még sosem csináltam. (Tudom, tudom, sokkoló. Nekem másféle gyerekkorom volt.)
Hát, meglátjuk, hogy tudok-e egyáltalán kezdeni.
Most semmi se jön össze.