Igazából kezdem megszokni, hogy nem tudok sehova se menni, a térdem pedig nem fáj, csak ha megpróbálom hajlítani. Az még nem megy, ja és természetesen nem támaszkodom rajta és nem erőltetem. De mostmár jól elbicegek ide-oda, ha muszáj. 
Igazság szerint nem túl valószínű, hogy egy hét múlva el tudom kezdeni a munkát, bár még mindig nem szóltam nekik, abban reménykedve, hogy addigra járni csak tudok már majd.
Szombaton elküldtem amúgy az önéletrajzom egy IT cégnek, egy Magyarországi állásra, stabil német nyelvtudással, nem is gondoltam bele igazán, de úgy voltam vele, hogy miért ne, MA MEG FELHÍVTAK, amúgy meglepően kedves és aranyos volt a csaj, kicsit kellett németül fecsegni de elég hülye kérdeseket tett fel, azt se tudjam mit mondjak válaszként, de elég meggyőző volt neki az, hogy még nála is jobban beszéltem a németet. Aztán holnap lesz egy virtuális majdnem egyórás állsáinterjú (mi a szarért ilyen hosszú? ) és aztán majd meglátom. Arra gondoltam, ha elég jó kezdőfizut ajánlanak, akkor miért is ne, csomó pozitív oldala van Magyarországnak is.
De most így jobban belegondolva... 2017 legvégén jöttem el onnan és számomra undorító volt minden, ami ott folyt. Az emberek irigysége szinte látható, amit meg tesznek is, hát az még rosszabb, de ebből kiindulva nem meglepő. Azóta persze sokmindenen mentem keresztül és eljutottam egy olyan szintre, hogy végre szeretem önmagam és nem alacsonyodok le bizonyos szintekre és az pedig, hogy más emberek mit gondolnak, rohadtul nem az én dolgom és rohadtul leszarom, hiszen én igazából senkire nem gondolok, a kis családomon és barátaimon, a kutyámon és magamon kívül. 
Rájöttem azóta, mennyire fontos, hogy pozitívak legyünk, sokat segítsünk és adjunk, mert valamilyen formában úgyis visszakapjuk. Éppen ezért elsőre mindig mindenkivel kedves és jóhiszemű vagyok, de mégsem annyira naivan mint azelőtt. Hiszen azelőtt is kedves voltam én, de gyenge és butus, rossz helyen voltam, nem kaptam szeretet senkitől (magamtól sem és amúgy ez volt a probléma) és ezért kerestem minden áron valakit, aki szeret és szerethetek, mert ez biztonságérzetet nyújtott. 
De ezen most már csak nevetni tudok, mert már saját magam vagyok a biztonságom és felfogtam, sőt, bebizonyítottam nem egyszer magamnak, hogy képes vagyok tök egyedül megmenteni a seggemet, ha arról van szó. Akár életveszélyes helyzetben is, legyek bárhol a világon. 
Úgyis mondhatni, megvalósítottam önmagam, mert sosem gondoltam volna, hogy ilyen erős és bátor leszek, és hogy szemrebbenés nélkül kezelek félelmetes helyzeteket, és rohadtul bószke vagyok magamra, mivel őszintén szólva, mostmár aztán jöhet bármi.

Ja, és ebből azt akartam kihozni, hogy így 24 évesen elértem azt is, hogy ha nem muszáj, senki újat nem engednék már be az életembe úgy igazán. Az emberek nagyrésze mentálisan sérült , és vannak pont elegen, akiknem már megszoktam és ismerem ezeket a sérüléseit és tudom, mire számíthatok. Nyilván egyből fel is simerem már a jeleket, ha valaki olyan problémával küzd, ami számomra idővel megterhelő és stresszgeneráló lehet, így-úgy-amúgy ki lehet mindenki játszani, hogy a való énjét egy kicsit már az elején megvillantsa.
Soha ne mondd, hogy soha, talán egyszer még lesz valaki, aki elrabolja a szívemet. Sőt, biztosan. De azt akarom, hogy ő legyen az utolsó, és ha sérült is, akkor olyannyira legyen az, hogy éppen passzoljon az én töröttségemmel, és ne tönkretegyük, hanem felemeljük egymást.

De pontosan ezek miatt az emlékek miatt dilemmázok, hiszen egyszerűen ennyi maradt meg számomra a szülővárosomból: képek és események, amikor még gyenge voltam, és ezek nem éppen kellemesek. Azért végigcsinálom holnap ezt az interjút, hiszen egyéb dolgom sincs éppen, de egy kicsit most úgy érzem, jól vagyok én itt, ahol vagyok. Persze, nem ettől függ ez az egész, hanem hogy miylen lehetőségeim adódnak a közeljövőben és hol. Bízok a sorsban.