Szinte minden ember életében, aki sportol, történnek sportbalesetek. Mégse gondoltam arra, hogy velem is fog és nagyon-nagyon szenvedek.
Kicseszett fájdalmaim vannak, állandóan sírni tudnék, annyira és mindezek mellé egyszerűen nem tudok járni. Ennél rosszabbat el sem tudok képzelni magamnak, sosem bírtam megülni a seggemen, amit a körülöttem lévők nem tudják megérteni, de hát minden ember más.
Attól függetlenül, hogy hogyan és milyen körülmények között küldtem el Dávidot, mégis itt volt és elvitt a kórházba (ahova mégis egyedül kellett bemennem, mert emiatt a béna vírus miatt természtesen szinte senki nem mehet be. Az, hogy nem bírok járni, senkit sem érdekelt.)
Szóval nagyon hálás vagyok neki és mindig is tudtam, hogy jó ember és számíthatok rá és ha befolyásolni tudnám az érzéseimet, akkor minden egyszerűbb lenne,dehát nemtudom és ez is teszi rám a súlyt, hiszen annyira bűntudtom van. Pedig tenni nem tettem semmit, és nme is tennék, ami őt összetri, egyszerűen csak egyedül akartam lenni és ez a sérülésem miatt sem változott meg. Így érzek és kész. 
Jaj, istenem , pont 14.-én kezdenék az új munkahelyen, ahová biciklivel kéne eljárnom, ezért is vettem egyet és gondoltam begyakorolom addig a biciklizést úgy egyáltalán, mert még sosem csináltam. (Tudom, tudom, sokkoló. Nekem másféle gyerekkorom volt.)
Hát, meglátjuk, hogy tudok-e egyáltalán kezdeni.
Most semmi se jön össze.